Id. Greznár Zoltán szanyi cigányprímás hosszan tartó súlyos betegség után július 20-án hunyt el. Családja, barátai és tisztelői július 25-én szerdán vettek tőle végső búcsút a szanyi temetőben. A szertartáson az elhunytat Töreki Imre, a szanyi Bokréta egykori vezetője, a barát búcsúztatta.

Greznár Zoltán prímástól, egy méltán híres zenész dinasztia tagjától veszünk búcsút, mielőtt testét átadjuk szeretett szülőfaluja anyaföldjének. Valamikor régen, nem kizárt, hogy a török háborúk után került községünkbe egy Bakos nevű cigány zenész család annak a népcsoportnak a tagjaként, akiket romungróknak nevezünk, akik önmagunkat zenész cigányként határozzák meg. Az egyre bővülő család számtalan zenészt, prímást adott a a cigányzene műfajának. Elhunytjaik nevét őrzi a Templom téren felállított kopjafa, amelyre szomorú, de Greznár Zoltán neve is felkerül.

A zene átörökítését erősítette a roma társadalomra különösen jellemző család és gyermek szeretet. Zoltán édesapja kora ifjúságától a cigányzenészek vékonyka kenyerét ette, hiszen muzsikálásból abban a korban nem lehetett megélni. A helyi földművelő közösség tiszteletét is kivívta azonban szorgalmas munkájával. Osztozott a helyi szegények, zsellérek, cselédek nehéz sorsában, részesarató, cséplőmunkás és favágó is volt. Így sem lett hűtlen a zenéhez, alkalmi zenekarban muzsikált ritka, rosszul megfizetett alkalmakkor.

Nehéz sorsa ellenére is hangszert adott a fia kezébe, aki önképzéssel, társaitól való tanulással, sok gyakorlással mélyítette el képességeit. A hatvanas években már zenész alkalmazottként nyílt lehetősége szerény, de mégis tisztes állandó jövedelemhez jutni a helyi ÁFÉSZ zenekarában. A sok gyakorlás meghozta gyümölcsét, Zoltán kezében az alkalomhoz illően sírt, zokogott vagy kacagott a hegedű. Öreg prímásként is alázattal nyúlt a hegedűhöz, jókedvvel, szívből, örömmel gyakorolt. A gyakori temetői látogatásaim során számtalanszor hallottam az ablakon kiszűrődő gyakorlatait.

Példája nyomán a mai napig - és előreláthatóan még hosszú ideig - öröklődik az a zenei kincs, amit őrzött. Zoltán fia apjától örökölt tehetségével, tudásával és szorgalmával az ország legjobb prímásainak sorába küzdötte fel magát. Három unokája szintén követte a nagypapa példáját. Ifjabb Zoltán már több zenekarban játszik, Roland már ismert, neves, versenyeket nyert prímás, és a kis Kevin is bontogatja szárnyait. Betegségében ez adta neki a legfőbb vigaszt.

Zenész sorsa összefonódott a Bokrétával. Tánckísérőként, de önálló műsorszámként is Európa harminckét országának fesztiváljain tapsolt neki a néha több ezres közönség. Valljuk be, nélküle, nélkülük nem lenne, vagy nagyon más lenne a Bokréta. Köszönjük.

A falu közösség, a roma közösség köszönettel emlékezik meg közéleti munkájáról is. Tagja, később elnöke lett a helyi Roma Önkormányzatnak. Nevéhez fűződik, hogy az országban harmadikként hirdeti Szanyban kopjafa a helyi cigányzenészek emlékét. Lelkes szervezője volt a hagyományos cigány báloknak, melyek során roma és nem roma közösségeket gyönyörködtetett hagyományaikkal.

A szörnyű betegség kiütötte kezéből a hegedűt. Megszólaltatni már nem tudta, de lelkében továbbra is zengett hegedűje csodálatos hangja. Családtagjaitól tudom, hogy rokkantságában, székében ülve ép kezében tartotta a néma hegedűt.

Végső nyugvóhelyére zenész társai hagyományos cigány gyászzenével kisérik, és kedves dalai kíséretében fogadja be testét szeretett falujának anyaföldje. Mi is ezzel az érzülettel búcsúzunk tőled kedves Zoltán. Reményeink szerint az örök világosság fényében hallgatod a szférák zenéjét. Nyugodj békében!

Szöveg: Töreki Imre, fotók: Tóth Imre