Az élet rendje, hogy a gyerekek egyszer kirepülnek a családi fészekből – de mi történik, ha egyszer csak vissza kell térni, hogy idősödő, gyakran demenciával élő szüleikről is gondoskodjanak? A szendvicsgeneráció tagjai egyszerre szülők, házastársak, szakácsok, koordinátorok, ápolók és dolgozó emberek – egy személyben. Ezernyi látható és láthatatlan teher nehezedik rájuk, miközben lassan szétszakadnak. Pihenni aligha lehet, hiszen sokan számítanak rájuk. Hogyan lehet ezt bírni?- teszi fel a kérdést a WMN cikke.

A szendvicsgeneráció terhei: amikor a gondoskodás több fronton zajlik
Anyák és házaspárok milliói tudnának arról mesélni, mennyire megterhelő a kisgyerekes időszak. Az ember nem tud rá tökéletesen felkészülni, és van, hogy nem lehet vele másként megbirkózni, mint úgy, ha a napi túlélésre koncentrálunk.

Egy ideális világban ott lenne a „falu”, a közösség – vagyis az a védőháló, amely régen tendenciózusan megtartotta a családokat, az idős embereket és legfőképpen az édesanyákat. Ez a háló azonban mára meglazult, sőt hatalmas lyukak tátonganak rajta. Sokszor már nem kapja el azt, aki zuhanni készül, pedig kapaszkodóra lenne szüksége.

Az elmúlt évtizedekben jelentősen emelkedett a nők átlagos életkora az első gyermekük születésekor. Míg 1980-ban ez az életkor átlagosan 22,86 év volt, 2021-re 29,08 évre nőtt. Ez a tendencia nemcsak Magyarországon, hanem az Európai Unió más országaiban is megfigyelhető. A gyermekek nemcsak később születnek, hanem általában tovább is élnek a szüleikkel.

Magyarországon egy pár évvel ezelőtt végzett reprezentatív felmérés szerint a húszas korosztály 58, a harmincasok 27 százaléka lakik még mindig a szüleivel. Becslések szerint több mint 200 ezer háztartásba tértek vissza felnőttkorú gyerekek a tanulmányaik után.

Az, hogy régebben az emberek fiatalabb korban váltak szülővé, azt is jelentette, hogy fiatalabb nagyszülők tudtak segíteni az unokák körül. A nyugdíjkorhatár emelkedésével és a gyermekvállalás kitolódásával azonban a szülők gyakran elesnek attól a lehetőségtől, hogy az idősebb rokonok még aktívan támogatni tudják őket.

Sőt, egyre több középkorú felnőtt találja magát abban a helyzetben, hogy idősödő szüleikről, rokonaikról már akkor nekik kell gondoskodniuk, amikor saját gyermekük is még aktív figyelmet, gondoskodást és anyagi támogatást igényel.

Az összetartó közösség, a nagy család, a szomszédok, a falubeliek régen az idős embereket is felkarolták. Mára azonban a szendvicsgeneráció egyre nagyobb része van a négy fal közé zárva ezekkel a terhekkel – egyedül próbálnak túlélni. Túlélni, mert ebben a helyzetben – sem mentálisan, sem fizikailag, sem pedig anyagilag – nem nagyon lehet mást tenni.

Mi van olyankor, ha mindennek egyszerre van itt az ideje?
Öngondoskodásról, önismeretről szóló tartalmak tömkelege ömlik ránk, és sulykolja belénk, hogy mennyire fontos a stresszkezelés, a határhúzás és a mentális jóllét.

Hiába tudja az ember, mitől lehetne jobban, hiába van tisztában vele, hogy szelektálni és priorizálni kellene a feladatait, amikor ez fizikailag képtelenség. Hogyan lehet egy ilyen helyzetben eldönteni, ki élvezzen prioritást?

A kisgyerek, aki élete első éveiben a leginkább ránk és a szeretetteljes gondoskodásunkra van utalva, akit ezek az első évek formálnak a leginkább – vagy a demenciával élő szülő, aki jó esetben maga is szeretettel nevelt minket, és aki most nélkülözhetetlen, napi szintű ellátásra szorul?

Egyiküknek sem lehet azt mondani: „Ne haragudj, de jelenleg nem élvezel prioritást. Kérlek, várj a rámszorultságoddal addig, amíg felszabadul energiám, amit rád tudok fordítani.”

Egy lehetetlen helyzetben kell döntést hozni.

Dolgozni a munka mellett
A lelki terhekről talán több szó esik, ám valahogy az anyagiak még mindig tabunak számítanak. A szendvicsgeneráció tagjai még maguk is aktívan dolgoznak, ám a kötött munkaidőt, a munkába járást egyre nehezebb összeegyeztetni azokkal a feladatokkal, amelyek otthon is (legalább) egy egész embert kívánnának.

A karrierépítésnek finoman szólva sem ekkor van itt az ideje – sokan már annak is örülnek, ha találnak egy olyan megoldást, amivel fedezni tudják saját megélhetésüket, a gyerekeik támogatását és idős szüleik ellátását is.

A magyar parlament 2016-ban elfogadott törvénye ráadásul megerősíti: minden nagykorú állampolgár köteles eltartani szüleit, és állni a gondozás költségeit, amennyiben a szülőt állami vagy egyházi fenntartású intézményben látják el, és ő maga nem tudja kifizetni az ellátást.

Az a ritkább eset, amikor az idős szülő anyagilag képes gondoskodni önmagáról – így a gyerekeknek legalább ezen nem kell aggódniuk. Az otthoni gondozás egy idő után szinte lehetetlenné válik egyedül, ezért aki megteheti, különféle szolgáltatásokkal próbál könnyíteni a helyzetén.

A demencia egy bizonyos súlyossági fokánál már szinte lehetetlen az otthoni ápolás. Az intézményi elhelyezést azonban nem csupán lelki dilemmák nehezítik.

Magyarországon az idősgondozás (is) jelentős hiányosságokkal küzd. Az állami és egyházi fenntartású intézmények kapacitása véges, évekig tartó várólisták vannak, sokan pedig nem engedhetik meg maguknak a magánintézményeket.

Az otthoni gondozásból nincsen szabadság. Az ember örül, ha órákat, lopott perceket kap, amit saját magára tud fordítani. Egy demenciával élő hozzátartozó ápolása folyamatos készültségi állapotot igényel.

Tudnunk kell, hogyan viselkedjünk egy demenciával élő emberrel, hová fordulhatunk segítségért, és milyen lehetőségeink vannak. Civil szervezetek, támogató csoportok és szakemberek segíthetnek abban, hogy ne maradjunk egyedül ebben a küzdelemben. A társadalmi összefogás, az érzékenyítés, a gondozók támogatása és a megfelelő információkhoz való hozzáférés mind kulcsfontosságúak ahhoz, hogy a szendvicsgeneráció tagjai ne roppanjanak össze a rájuk nehezedő terhek alatt.

További részletek a WMN cikkében