A japán gasztronómia tradíciói nem mindig érthetőek az európai gondolkodásmód számára. De egy biztos, bármit is esznek, annak tökéletesnek kell lennie.

Talán az egyik legfurcsább vonzalom a veszély keresése a gasztronómiában.

Japán ebben az extrémsportban is az élen jár: a fugu, azaz a gömbhal legfőbb élvezeti értékét az jelenti, hogy életveszélyes. Állítólag még manapság is évente több tucat áldozatot szed a fugu, pedig eleve rettentő szigorú előírások korlátozzák a fogyasztását. Csakis a nagyon szigorú, és rendszeresen ismételt vizsgákat sikeresen teljesítő séfek készíthetik el, és még nekik is tilos a hal legmérgezőbb részét, a májat feltálalni. Beppuban, a Kjusi-sziget déli, vulkanikus részén található városkában határoztam el, hogy megkóstolom ezt a különlegességet. Nem kellett nagyon sokáig keresgélni, amíg egy olyan éttermet találtam, ahol a szokásos kis „függönyre” hímezve a gömbhal képe fogadott. Már csak néhány nap volt hátra az összesen háromhetes japán gasztrotúrámból, így könnyebb szívvel vállaltam a rizikót, hogy esetleg a fugu lesz az utolsó íz, amit érzek. Végignéztem rengeteg tökéletesnél is tökéletesebb zen kertet anélkül, hogy megvilágosodtam volna, vagy akár csak rájöttem volna, hogy mire is jó egy szép hullámosra gereblyézett murva órákon át tartó bámulása, sikerült Kiotóban lencsevégre kapnom gésákat, pózoltam őzikével Narában, kóstoltam wasabi fagyit és üdítőt a „Wasabi-völgyben”, piknikeztem a szent hegy, a Fudzsi tövében, aludtam kapszulahotelben, végignéztem a világ egyik legjobb modern művészeti múzeumát Kanazawában – egyszóval éltem és láttam már eleget ahhoz, hogy szembenézzek a halállal, még akkor is, ha shabu-shabu formájában jön el értem. A shabu-shabu, vagy leegyszerűsítve a japán fondü, ott készül az alacsony asztalnál, ahol természetesen törökülésben kell elfoglalni a helyet – Japán nem a rossz térdízületekkel rendelkezők barátja. Derékbántalmak esetén sem az igazi, hacsak nem belebújós cipővel rendelkezik az odautazó, ugyanis rengeteg helyen kötelező levenni a cipőt. Az első falatként éppen a gömbhal mája készül el; nagyon helyes, legalább nem kell végig attól rettegni, hogy hiába úsztam meg szinte az egész ebédet, a végén mégiscsak szörnyű kínok között pusztulok el. Kísérőként pirított cápauszony-darabka jön, mely nem feltétlenül tartozik a Greenpeace által javasolt ételek közé, de a környezetvédők haragjával a japánok bátran szembenéznek bálnavadászszokásaik miatt. Ám a sok gondolat csak időhúzás, úgyis be kell kapni előbb-utóbb a falatot, akkor már inkább előbb, már csak a kedves, személyi szakácsnőm miatt is, aki mellettem guggolva pakolgatja közben az asztali fazékba az ebéd további hozzávalóit, gömbhalfala­tokat, zöldségeket, fűszernövényeket. Ő tehát optimista a folytatást illetően, és talán nem árulok el nagy meglepetést, ha elárulom, hogy életben maradtam, és végigettem az ebédet, ami különleges gasztronómiai élményként nem bizonyult maradandónak. A gömbhalra maximálisan igaz, amit Erőss Zsolt mondott a hegymászásról: ha nem lenne életveszélyes, nem lenne annyira vonzó.