Mindenki a fehér füstöt várja Brüsszelben. A pápa megválasztásáról a Szent Péter téren összegyűlt tömeg abból szerezhet tudomást évszázadok óta, hogy a Sixtus-kápolnában a bíborosok felbontott szavazócédulája mellé olyan adalékanyagot tesznek, amelyet meggyújtva fehér füst száll fel a magasba. Ezzel hivatalossá válik a döntés. Ha a szavazócédulákat kályhába dobják, fekete füsttel égnek el – ez az egyet nem értést, a döntés elhúzódását jelzi.

Az előzmények alapján olybá tűnik, hogy az Európai Unió 2014–20-ig tartó költségvetéséről döntő politikusok csütörtökről péntekre virradó éjszaka kerülni fogják az adalékanyag használatát. A 27 tagállam érdekei mentén jól elkülöníthető csoportokba tömörül majd, a megegyezéshez pedig komoly engedményeket kell tenniük egymásnak.

Elegük van a pénzszórásból

A következő hétéves közös költségvetés (multiannual financial framework – MFF) összeállítása kapcsán egyetlen tény már az uniós csúcsot megelőzően is kristálytisztán látszik: a büdzsé tetemes hányadát összeadó nettó befizető tagállamoknak elegük van a pénzszórásból. A németeket, a franciákat, a hollandokat, a svédeket, az osztrákokat, a dánokat és a finneket tömörítő csoport legalábbis így értelmezi azt, hogy a kohéziós források eurómilliárdjait egyes tagállamokban nem megfelelő módon vagy egyáltalán nem költik el. Ehhez jön még, hogy a fenti országok némiképp érthető módon kisebb szeletet szánnának nemzeti költségvetési tortájukból az összeurópai válságmenedzselésre.

A „kohézió barátaiként” fellépő közép-európaiak, köztük hazánk, a balti államok és a déliek – Spanyolország, Portugália, Málta és Görögország – szembemennek az elkölthető keret megvágásával. Az Állandó Ügyek Tanácsának márciusi ülésén a spóroláspártiak mintegy 100 milliárdos költségcsökkentést vetettek fel, sőt akadt ország, amelyik még ezt is kevesellte. Ha figyelembe vesszük, hogy az előző, 2007–13-as keret valamivel több mint 864 milliárd eurót tartogatott a tagállamok számára, nyilvánvalóvá válik, hogy a nehezebb gazdasági helyzetben lévő, főképp közép- és dél-európai országok komoly érdeksérelmet szenvednének, ha a márciusi vagy az utóbbi hetek híradásaiban körvonalazódó forgatókönyv valósulna meg. Ha hinni lehet az utóbbi hetek brüsszeli információmorzsáinak, az előző hétéves kerethez képest így is 50-80 milliárd euró közé tehető a büdzsé tervezett csökkentése.

Létezik persze olyan tagország is, amely körön kívül rekedt, vagy hivatalos pozíciója sorolta oda, mint az uniós elnökség súlyát cipelő Ciprus. A féléves elnöki tisztséget átvevő, nyakig eladósodott szigetország jó házigazdaként nem tehet mást, mint szurkol a mielőbbi megegyezésnek. Eközben persze széles mosollyal az arcán kezet ráz a válságkezelési pénzes puttonnyal érkező trojkával (IMF–EU–EKB), miközben a háttérben esetlegesen Oroszországtól érkező hitelinjekciót fontolgat. Ettől egészen eltérő állásponthoz ragaszkodik Nagy-Britannia. David Cameron miniszterelnök a konzervatívok nyomására harcos ellenfele az „okosan és fenntarthatóan” növekvő uniónak. A kormányfő pénzügyminiszterével kart karba öltve már hetekkel ezelőtt leszögezte, hogy a közös kiadások befagyasztása mellett minden olyan indítványt meg fog torpedózni, amely a brit adófizetők pénztárcáját vékonyítaná.

Magas beosztású politikusain keresztül Magyarország is hallatja hangját az uniós büdzsé tárgyalásai kapcsán. Az események kedvezőtlen alakulása esetén ugyanis hazánk az előző hétéves időszakban lehívható kohéziós források mintegy 30 százalékától esne el. E támogatási pillér megnyirbálása Magyarország számára különösen fájó volna, ugyanis Lengyelország és Spanyolország mögött hazánkba érkezett a legnagyobb összegű lehívható forrás, mintegy 3,5 milliárd euró értékben. A támogatások fenntartására vonatkozó magyar igényeket egyébként alátámasztja, hogy a kohéziós, más néven felzárkóztatási források célja elsősorban az, hogy az uniós gazdasági növekedést elősegítendő csökkentsék a régiók és országok közti fejlettségbeli különbségeket.

Az elfogadott hétéves költségvetési időszak hivatalosan 2014. január 1-jétől indulna, de egyes brüsszeli hangok már most azt szajkózzák: a minden eddiginél komolyabb érdeksérelmektől tartva az uniós diplomaták más megoldást szorgalmaznak, és rövidebb periódusra vonatkozva állapítanák meg a kiadási és bevételi oldalt. Ezzel kvázi úgy sikerülne megállapodást kikényszeríteni, hogy ha esetleg egyes tagállamok meg is vétózzák a büdzsétervezetet, az uniós alapszerződések módosítása nélkül is összetákolható lenne az új költségvetés. A hipotetikus felvetést persze felülírná, amennyiben az előzetes jóslatok ellenére mégis képesek lennének kompromisszumra jutni a brüsszeli potentátok.