A fejlett országokban a járóbeteg szakellátás az elmúlt években folyamatosan fejlődött, stratégiai jelentősége nőtt, és egyre nagyobb szerepet kap az ellátórendszerben. Mindeközben a magyar járóbeteg szakellátásban a finanszírozás immár 7 éve nem követi az inflációt, a kasszamaradványból a járóbeteg ellátók nem részesülnek, így a finanszírozás reálértéke romlott. A Medicina 2000 Magyar Járóbeteg Szakellátási Szövetség közgyűlése úgy gondolta, érdemes a témáról megkérdezni a leginkább érintetteket: a gyógyulásra vágyó betegeket, hiszen a Szövetség az ő érdekeiket képviseli tagjai tevékenységén keresztül.

A járóbeteg szakellátásban hetvenmillió orvos-beteg találkozás történik. Átlagosan évente tehát minden magyar állampolgár 7x veszi igénybe a járóbeteg szakellátást, tehát érdemes megkérdezni és figyelembe venni a véleményüket.

A Medicina 2000 közgyűlése ezért „Járóbeteg Konzultáció” elindításáról döntött. Ennek során a Szövetség a szakrendelők felhasználóinak, a kezelésre érkező betegeknek véleményét kérdezte meg. A felmérésben az ország minden részéről összesen több mint 50 járóbeteg szakellátó vett részt, köztük Győr-Moson-Sopron megyei intézmény is.

Közel 8500-an válaszoltak a kérdésekre, akiknek több mint a fele aktív munkaképes korú volt, és csak mintegy egyharmaduk volt nyugdíjas. A válaszoló 8428 beteg szerint a járóbeteg szakellátás az esetek nagy százalékában teljes körű ellátást tud nyújtani, az érintett lakóhelyéhez közel. A megkérdezettek 95 százalékának fontos, hogy lehetőleg járóbetegként vizsgálják ki, és ne kelljen kórházba befeküdnie.

A betegek tehát preferálják, hogy nem kell befeküdniük egy egészségügyi intézménybe, így távol lenniük a szeretteiktől, és hogy nem kell olyan messze utazniuk az ellátásért. A válaszadók 84 százaléka teljesen egyetértett azzal, hogy fontos, hogy a ne kelljen messzire utazni a szakorvosi ellátás igénybe vételéhez, miközben csak a megkérdezettek 2%-a tartotta ezt a szempontot többé-kevésbé lényegtelennek.

A fentiek mellett a kórházak „bedugulnának” ezen ellátási szint nélkül, és a tapasztalatok szerint a kórházi orvosoknak nincs idejük együttműködni az alapellátással sem. A járóbeteg szakellátás viszont hatékonyan tudja támogatni az alapellátást, és szinte az összes megkérdezet egyértelműen fontosnak tartotta gyógyulása szempontjából, hogy a háziorvos és szakrendelés orvosai eredményesen együttműködjenek.

A kevesebb utazás, kisebb a kiesés a munkából nemzetgazdasági szinten hasznot hoz, és a betegek ellátása a járó szakellátásban kifejezetten költséghatékony! Az ellátók kassza részaránya a betegforgalomhoz képest jóval alacsonyabb: a járóbeteg szakellátásban a betegellátás (a kórházi ellátáshoz képest) nagyjából fele-ötöde annyiba kerül.

A válaszok alapján elmondható, hogy a betegek megbíznak a járó szakellátás orvosaiban, a megkérdezettek 90 százaléka úgy gondolja, hogy a szakrendelő orvosainak szakértelme, és a szakrendelő felszereltsége alapján az esetek többségében járóbetegként is megkaphatja a megfelelő szakorvosi ellátást és meg is bízik az orvosában. Mindösszesen a megkérdezettek 10-12 százaléka mondta azt, hogy csak a kórházi orvosokban és felszerelésben bízik, ezért kifejezetten inkább kórházban kívánna gyógyulni.

Amikor rangsorolni kellett az egyes lakóhelyi tényezőket a szerint, hogy azok mennyire befolyásolják a válaszadók életminőségét és közérzetét, egyértelműen első helyre került a magasan képzett háziorvos, és szorosan mögötte volt második a lakóhelyhez közeli szakrendelő, gondozó hálózat. Már valamivel kisebb fontossággal ezeket a „jó levegő” követte, majd a lakóhelyhez közeli gyógyszertár és csak ezektől elmaradva került elő a kórházi ellátás közelsége.

Időközi választások és kórház átalakítások tapasztalatai alapján tudjuk, hogy az egészségügyi ellátás szűkítése kényes kérdés. A járóbeteg szakellátások kérdése a vidéki Magyarország fontos szempontja, és egyébként is hátrányosabb helyzetben lévő rétegeket érint. A kórházi rendszerben évente csak kettő millió fekvőbeteg ellátás történik, miközben a járóbeteg szakellátásában hetvenmillió orvos-beteg találkozás. Ennek megfelelően nagyságrenddel, 35x nagyobb a problémák előfordulási valószínűsége, így arra is rákérdeztünk, hogy a válaszadók szerint kinek a felelőssége a járóbeteg szakellátás fenntartása.

A 8500 válaszadó (92% választókorú volt) 60 százaléka szerint e kérdésben megkerülhetetlen a helyi politikai döntéshozók felelőssége, további egynegyedük szerint is valamennyi felelősség terheli a helyi politikai döntéshozókat, és csak a megkérdezettek 10 százaléka gondolta úgy, hogy nincs, vagy nem nagyon van a helyi döntéshozóknak szerepe a járóbeteg szakellátás fenntartásában. Ennek fényében már érthető, hogy a helyi politikában miért válhat kulcskérdéssé az egészségügyi ellátóhelyek fenntartása és ellátásaik minősége.