„Majdnem 20 évet eltöltöttem ebben a csodás “szakmában”, profi táncosként és koreográfusként. A világ jó néhány és Magyarország talán összes színpadán felléptem. Csodálatos volt, de valahogy elkezdtem érezni, hogy nem tartok sehova, évek teltek el, és azt éreztem kiégtem.”- írta a napokban Facebook bejegyzésében Hernicz Albert, aki 14 évesen költözött fel Budapestre Csornáról. Bejegyzésében leírta, hogy hazatér, egy Csorna melletti faluban telepedett le, kitanulta édesapja szakmáját, és mellette műveli a kertjét. A vele folytatott beszélgetés elolvasása után mindenkinek ajánlom a cikk végére beágyazott eredeti Facebook bejegyzés elolvasását. Így válik érthetővé a cím is.

- Egy ilyen döntés nem egyik napról a másikra születik meg. Mikor hoztad meg a döntést, és mi volt a fő motiváció? Az előadóművészeket súlyosan terhelték a covid miatti lezárások, az idén meg energiatakarékosság miatt először a kulturális intézményeket zárták be. A bejegyzésed alatti kommentekben olvastam, hogy több pályatársad hasonló lépést fontolgat, vagy már meg is tette. Eleged volt a bizonytalanságból?

- Pontosan! Az első kétségbeesés a covid miatt jött el. Nagyon tétlennek éreztem magam. Ráadásul akkor szakadt meg először az a mókuskerék, amiben addig voltam, hirtelen lett időm arra, hogy átgondoljam, hogy hol tartok. Ráeszméltem, hogy aktív táncosként már nincs sok évem hátra, hisz a tehetséges húsz évesekkel nem tudom és nem is akarom felvenni a versenyt. Az alkotás vágyam amúgy is kezdett nagyobb lenni, mint az, hogy szerepeljek. Ezek a csatornák pont kezdtek megnyílni, de jött a pandémia. Édesapám 35 éve dolgozik tűzoltó készülék ellenőrként, és már jóval a covid előtt javasolta, hogy tanuljak bele a szakmába, mert ő már olyan hálózatot épített ki, amit kár lenne veszni hagyni. De akkor még nagyon nem tudtam magam elképzelni ebben. Viszont amikor otthon kellett lenni hónapokig, és ő tudott tovább dolgozni, akkor átértékeltem a dolgot. Kihasználva az időt, tanultam a szakmát. Persze nem volt teljesen idegen, ugyanis már gyerekkorom óta többször voltam vele terepen. Segítettem, de akkor csak inkább a pakolásban és a készülékek kihordásában, természetesen hitelesíteni nem hitelesíthettem semmit. Amikor meglett a vizsgám, még nem kezdtem el dolgozni. Viszont váltottam a táncban. Felmondtam az együttesben, ahol 10 évig dolgoztam, a Varidance-ben. Nem azért mert nem szerettem ott, hanem annyi más felkérésem lett koreográfusként és táncosként is, hogy nem tudtam volna már teljes minőségben a társulat tagja lenni. Előadásokat még természetesen vállaltam. A végső döntés azonban tavaly nyáron született meg, ugyanis édesapám balesetet szenvedett, ami miatt 3 hónapra ágyhoz kötött lett. A táncos munkák éppen kezdtek ritkulni, sok visszamondott fellépés satöbbi... Szóval egy jel volt, hogy segítenem kell, és bedobtam magam a mélyvízbe.

- Hogy érzed most, milyen lesz a jövőben a viszonyod a tánchoz? Amit eddig csináltál, az komoly fizikai, akrobatikus, technikai és mentális felkészülést igényelt, a koreográfálás pedig elmélyülést. Ezen a szinten erre nem lesz időd. Szerinted fogsz még valamilyen szinten táncosként fellépni? Gondoltál tanításra?

- Most is párhuzamosan csinálom a táncot is, az alkotást is és az ellenőrzést is. Ez egy olyan munka, amit rugalmasan tudunk beosztani apuval. Szerencsére felépült, így csak a megterhelőbb napokra segítek be, és ő is jön velem. Szóval ez egy betanuló időszak még nekem, és ha fel kell mennem előadásra akkor fel tudok menni. Ráadásul nyertem egy pályázatot előadás létrehozására, így annak elkészítésére is feljárok próbálni Pestre. Kicsit Murphy törvénye, hogy most kezd sűrűsödni a budapesti munkák miatti felutazás. Ezért írtam a posztban, hogy “egyik nap ez vagyok, a másik nap az…” De szerencsére még tudom egyeztetni. Próbálom magam kondiban tartani, és a meglévő előadások is adnak egy felkészültséget testileg. A tanítást akkor szeretném beiktatni, amikor már nem kell annyit feljárnom Budapestre. Az is egy teljes embert kíván. Ennyi elfoglaltság mellett nem tudnám olyan minőségben csinálni, ahogy azt igazán kell.

- Egy ilyen döntés megvalósításában sokat segít, ha vannak az ember mögött támogatók, akik mentálisan támaszok. Nálad vannak ilyenek, és kik ők?

- Ösztönös embernek tartom magam. Sokszor úgy hozok döntést, hogy nem rágódok rajta sokáig. Amit éppen érzek. Minél több embert kérdezek meg, annál több irányba visznek el. Nem hagyatkozom másra. De mindenki támogatott a döntésemben. A menyasszonyom is kollégám volt a társulatnál, neki is ugyanilyen lelki hullámvasút volt ez az időszak, sőt neki talán nehezebb, mivel nekem itt a családom és a gyerekkori barátok. De abszolút támogattuk egymást ebben a nehéz időszakban és döntésekben. A fellépésekre együtt járunk vissza Pestre, szóval nem kellett hirtelen elszakadnunk az eddigi életünktől és az ottani barátoktól.

- Érdekes volt a bejegyzésedben az a mondat, hogy így már nem kell olyan munkát elvállalni, ami az ízlésednek nem felel meg. Akarsz erre példát mondani? Nem feltétlenül konkrét esetre gondolok, inkább típusra.

- Nem szeretném megnevezni ezeket a műfajokat vagy helyszíneket, de vannak olyan előadások amiket én személy szerint nem szerettem annyira csinálni. Van egy csúnya kifejezés erre a szakmában: “megélhetési táncos” -aki mindent elvállal- mert muszáj… Nem azért vállalja mert ez volt minden vágya, hogy ebben vagy abban benne legyen, hanem azért, mert kell a pénz. Amit hozzátennék, hogy 10 év alatt nem igazán változott a táncosok bérezése, sőt ki merem jelenteni, hogy csökkent. Ez meg a szakma hígulásának köszönhető, de ez egy másik hosszan kifejtendő téma…

Fotó: Popovics Noémi