Ha egy jó tanárral találkozol, akkor a csillagokat is lehozod neki. Egy jó tanár persze tudja, hogy azok a Te csillagaid, a Te kincseid, de úgy intézi a dolgot, hogy erre csak akkor ébredj rá, amikor már elég bölcs vagy hozzá. Tizenévesen könnyebb elfogadni azt, hogy a tanárért dolgozol, holott egy frászt… magadért dolgozol, amit megtanulsz, az a tiéd, senki sem veheti el tőled. De egy jó tanár ezt pontosan tudja és napról napra rávesz, hogy egyre magasabbra mássz, hogy elérd azt a csillagot. És ha eléred, akkor veled örül a sikerednek,… nem az ő sikerének, hanem a tiédnek. Pedig az ő sikere, hogy elérted. Ilyen egy jó tanár.

A szüleim mindig nagy tisztelettel meséltek a tanítóikról, soha egy rossz szó el nem hangzott tőlük és azt sem engedték, hogy gyerekként csúnyákat mondjak a tanárokról. Igazából nem is volt rá okom, tettem a dolgomat, tiszteltem a tanáraimat, még akkor is, ha nem mindig értettem velük egyet. Voltak, akiket nem szerettem és voltak akiknek a csillagot is lehoztam volna.

Az igazi tanárral középiskolában találkoztam, vagy másképp fogalmazva középiskolás voltam, amikor már különbséget tudtam tenni jó és rossz tanár között. Kópházi tanár úr matematikát és fizikát tanított. Kópházi tanár úr nem tehetett róla, de utáltam a matekot és a fizikát. A tanár urat viszont nagyon kedveltem, ugyan a csillagokat nem hoztam le, de minden tőlem telhetőt megtettem, és igyekeztem jól teljesíteni ebből a két tárgyból. Hogy mit tanultam a matekon kívül a tanár úrtól? Emberséget, figyelmességet, empátiát, kitartást. Persze egy 16 éves nem fogalmazza ezt meg ilyen kristálytisztán, akkor ezek csak érzések, benyomások voltak. Ma már pontosan tudom, hogy ezeket a tanár úrtól tanultam.

Mindig emberként bánt velem, soha nem arra volt kíváncsi, hogy mit nem tudok, nem büntetni, nem megalázni, nem nevelni akart, hanem tanított, választási lehetőségeket kínált, terelgetett, beszélgetett, őszintén érdeklődött, megtanított vitázni, érvelni, megtanított arra, hogy álljak ki magamért.

Az életre szóló „leckét” pedig akkor kaptam tőle, amikor osztályfőnökként elköszönt az osztálytól. Megtanított bennünket arra, hogyan kell felnőtt módon kezet fogni. Mindenkihez odament és addig gyakorolta velünk egyesével a kézfogást, amíg az nem ment. Megmutatta milyen erővel kell fogni, hol érjen össze a két kéz, milyen tartása legyen a kezünknek. Megtanította velünk, hogy kézfogás közben mindig nézzünk a másik szemébe. Mindenkihez volt egy-egy őszinte megjegyzése. Mondanom sem kell, nagyjából végigbőgtük azt az órát. 35 lány meg egy fiú és Kópházi tanár úr.

Ennek kb. 30 éve. A tanár úr azóta benne van minden kézfogásomban.
Üzletasszony vagyok, a kézfogás számomra a világ legtermészetesebb mozdulata. Ezt a leckét alaposan megtanultam és nagy hasznát is veszem, mert a kézfogás maga az „ember”, egy kézfogásból sok minden kiderül, egy jó kézfogás pl. egy jó üzlet kezdete. Rendszeresen kapok jó értelemben vett „megjegyzést” a határozott kézfogásom miatt, ilyenkor csak csendben mosolygok, az elismerés a tanár úrnak jár…

Pedagógus nap van. Köszönet és tisztelet minden pedagógusnak!