Bóna Zoltánné Kinga, akiről az első benyomásom, hogy életvidám, mosolygós, közvetlen személyiség, amolyan energiabomba. Ki gondolná, hogy egy súlyos betegségen van túl. Mindenkinek megvan a saját története, neki is, amit megosztott velem, velünk, és amit hallgatva ismét rájövök, hogy hatalmas az emberi kitartás, és tenni akarás. Ha akár csak egy ember is van, akinek erőt ad, már megérte leírni a sorokat.

- Hogy kezdődött a betegség? Milyen tüneteid voltak?

- 2012. június végén csomót éreztem a mellemben, szerencsére egyszerre kaptam mammográfiára időpontot. Az első sokk ott ért, mikor közölték velem, hogy rosszindulatú daganat, már az ultrahangos felvételből kiderült, hogy mivel állunk szemben. A szövettan visszaérkezése után mentem el sebészhez. Elég kellemetlenül érintett, hogy mindenhol azt hirdetik, hogy a korai felismerés milyen fontos, ehhez képest 2,5 hónap múlva tudtak volna csak megműteni. Azt gondolom, hogy 40 éves korban egy rosszindulatú daganat egyenlő a halálos ítélettel. Addig, amíg ezt nem rendezik, kering a nyirokrendszerben, szerettem volna minél előbb ezen túl lenni. Elmentem Pestre, ahol sikerült augusztus 08-i időpontot szerezni, és sor került a műtétre. A mellem ¼-ét kellett csak eltávolítani, tehát nem teljes eltávolításról beszélünk. Szerencsém volt, mert a sebészem egyben plasztikai sebész is, nagyon szépen megformálta, így nem kellett ezután rekonstrukciót végezni. A hónaljat is vizsgálják ilyenkor, megkeresik az őrszem nyirokcsomót, akinek ott is jelen vannak ezek a rossz sejtek, annak a hónalj nyirokcsomókat is kiszedik. Hál’ Isten nálam erre nem került sor. Úgy tűnik, elég időben elkaptuk a problémát.

Szeptemberben kaptam kézhez a szövettani eredményt, amivel Győrbe mentem az onkológiára. Reménykedtem abban, hogy csak sugárkezelést, valamint gyógyszeres kezelést fogok kapni, de sajnos nem így történt. A leleteimet látva az onkológusom javaslatára kemoterápiás kezelést kaptam, ez volt a második sokk. Amikor meghallottam a kemoterápia szót, onnantól kezdve „megszűnt körülöttem a világ” nem is emlékszem, hogy mit mondott az orvos, még jó, hogy a férjem velem volt, ő tudott figyelni, támogatni. Az, hogy az embernek kihullik a haja, az a legkevesebb. Egész addig, ha valaki nekem a kemoterápiát említette, az a látvány tárult elém, hogy az illető rosszul van, lesoványodik, borzalmas dolognak ítéltem meg. Végig kellett csinálnom, azért, hogy életben maradjak.

Keresztülmentem mindenen, amin bárki más. Kihullott a hajam az első kezelés után, majd később a szemöldököm, szempillám is, ezeket elég jól tűrtem. Vásároltam egy parókát, de lelkileg nagyon megviselt, hogy 40 évesen parókát kell hordanom.

- Hogy reagált a környezeted?

- Sokan nem is tudták rólam, hogy milyen problémákkal küzdök, sok ember szemében pedig azt láttam, hogy mondana valamit, de nem tud mit, vagy nem mer. Bárkivel szabadon beszélgettem a betegségről. Nyílt dolog volt, nem rejtettem véka alá. Volt olyan közeli ismerősöm, aki tudta, hogy milyen problémával küzdök, de azt látta rajtam, hogy jól vagyok, hisz kívülről semmi nem látszott, a parókám teljesen természetes volt. Amikor ott álltam előtte kopaszon, akkor döbbent rá igazán, hogy beteg vagyok. Otthon persze egy ideig hordtam a kendőt, aztán kopaszon mászkáltam, a családom, gyerekek elfogadták. Sokat beszélgettem velük a kezelés mellékhatásairól, hogy lelkileg felkészülhessenek rá, bár ezekre nem lehet felkészülni. A kisebbik még nem igazán érthette, de a nagyobbik gyerekem tisztában volt vele, ők is, és a férjem is mindvégig támogattak. A munkakörömből adódóan családokhoz járok ki, nem tudtam, hogy viselem a kezelést, 9 hónapig voltam táppénzen, de a kolléganők is végig mellettem álltak.

- Hogy viselted a kezeléseket?

- Szerencsére nagyon jól bírtam. Tornára jártam, éltem az életem, nem akadályozott, „csak” a gyomorfájás jelentkezett mellékhatásként. A kemoterápia után 41 napon keresztül kaptam sugárkezelést, az alapkezelés 25 alkalom, de az onkológusom javaslatára a biztonság kedvéért többet kaptam. Mind az onkológián, mind pedig a sugárkezelési központban az ápolónők messzemenőkig a betegek mellett állnak, együtt éreznek velük, rugalmasak, és segítőkészek. A harmadik sokk akkor ért, amikor először mentem a kemoterápiára, a betegfelvételinél jelentkeztem, körülnéztem, és azt mondtam magamnak, hogy még egy parókás nőt nem bírok látni, nem bírtam feldolgozni. Nekem ez még távolinak tűnt, de hamarosan nálam is bekövetkezett.

- Honnan merítettél erőt?

- Elég nyavajgós voltam előtte, ez kicsit megkeményített. Nem kell az embernek mindent a lelkére venni, rágódni a dolgokon, hagyni kell, hogy minden folyjon magától, nem szabad mindig mindent előre megtervezni. Jelenleg is hormonkezelést kapok, 5 éven keresztül gyógyszert kell szednem, háromhavonta járok injekcióra Győrbe. Öt év után fognak gyógyultnak nyilvánítani, három év már eltelt. A legelején a lelkiállapotom nem volt stabil. Sokáig nem is tudtam kimondani azt a szót, hogy mellrák. Ha bárkivel beszéltem, azt mondtam, hogy csomó van a mellemben. Az emberben nehezen tudatosodik, hogy rákbeteg. Ma már tudok erről beszélni.

- Kipróbáltál-e valamilyen „csodaszert”?

- Az elején kipróbáltam egy port, de 2 hónap után nem kínoztam magam tovább, rájöttem, hogy semmi értelme. Persze ittam a céklalevet, gránátalma levet, az étkezésemen nem változtattam. Elkezdtem kutatni, a leleteimet elemezni az interneten, de rájöttem, hogy ez nem vezet célra. Teljesen megbíztam a kezelőorvosomban, úgyhogy ezzel fel is hagytam. Tudtam, hogy a legjobbat akarja nekem.

- Van-e valami, amin változtattál? A mindennapjaidon, életmódodon, életfelfogásodon?

- Saját magamon változtattam, kimondom azt, ami bennem van. Nagyban hozzájárul a betegséghez a sok elfojtott gondolat, amit nem szabad magunkban tartani, ki kell adni, különben egy idő után visszaüt.

- Előfordult-e a családban hasonló megbetegedés?

- Apai ágon sok nő küzdött ezzel a problémával, nagynénéim, nővérem. A genetikai vizsgálatra nem mentem el, engem már megműtöttek, amilyen kezelést lehet, megkaptam, nem szeretnék azzal a tudattal élni, hogy genetikailag bennem van, és várni, hogy mikor-hol fogja felütni a fejét. Így könnyebben fel tudom dolgozni, könnyebben élem a mindennapjaimat.

- Mit tanácsolnál a sorstársaidnak, vagy azoknak, akik most szembesültek ezzel?

- Bátran beszéljenek róla akár a családtagjaikkal, akár velünk, mondják ki, amit éreznek, ami foglalkoztatja őket. Ha sorstársakkal beszélnek, ők meg is értik, hisz keresztülmentek ezen.

Amennyiben valaki érintett, és szerete bővebb információhoz jutni, lelki támogatást kapni, vagy egyszerűen csak beszélgetni a betegségről, az alábbi képre kattintva elérheti a mellrakinfo.hu oldalát.

A május 9-én Csornán megrendezésre kerülő "Mellrák után is van élet" című rendezvény részletes programja pedig itt: InfoRábaköz