Tulajdonképpen örülhetne is annak, hogy a lovai közt fekhet. Egész addigi paraszti életében a lovak voltak számára a legszebbek és a legfontosabbak. Büszke volt, hogy élőlények élete és egészsége függ tőle. Élvezte szénaillatú közelségüket, halk elégedett horkantásaikat, munka közben megfeszült izmaik dudorait, a hidegben az orrukból kifújt sűrű párát. Jobban szeretett lovakkal dolgozni, mint emberekkel. Elbűvölte az érzékenységük, a bőrük rándulása, a farkuk csapódása, amivel a rovarokat elhessegették. Mindent megadott nekik, etette, csutakolta, ápolta őket. Azonnal észrevette, és segített, ha valamelyiket sérülés vagy betegség bántotta. Tudta, hogy viszontszeretik. 1942 december 20-án késő este Voronyezstől 60 kilométerre délre a Don jobb partján a folyókanyarban Sztorozsevoje település mellett minden egészen másképp volt. Tóth István honvéd, a Magyar Királyi 7. Honvéd Tábori Tüzér Osztály katonája éhesen, szomjasan, csontig átfagyva feküdt a mocskos hóban, saját testükkel egymást védték ő, meg a rábízott lovak. Már majdnem két éve, hogy nem az ismerős és számára oly kedves csornai határban töltötte mindennapjait. „Túl kell élni! Túl kell élni” – mondogatta magában.

Eleinte nem tűnt nehéznek. Tulajdonképpen kibírhatónak érezte. 1941 májusban vonult be Sopronba, de hamar átszállították őket Erdélybe, ott töltötték fel azt a csapattestet, amihez az ő ütege is tartozott. Teljesen véletlen volt, hogy a tüzérekhez került. Parancsnokai gyorsan felismerték, hogy különös érzéke és vonzalma van az állatokhoz, neki mindig minden ló engedelmeskedett. Így beosztották az üteg ágyúit húzó lovak gondozására. Ott nem is érezte magát háborúban. Tette, amihez hozzászokott eddigi élete során, a lovak voltak a bajtársai.

Az esze leginkább otthon járt. Saját családja nem volt, szüleivel, hat testvérével éltek együtt az Erzsébet utcai kis csornai házban. Gondolatait az addig eltelt 29 évének rutinjai határozták meg. Aggódott a szüleiért, a testvéreiért, hogy bírják a munkát nélküle. Rendszeresen írt haza tábori levelezőlapokat. Befejezték a vetést? Végeztek a kapálással? Esett elég eső? Milyen lett az aratás? Persze minden levélben azt is megírta, hogy jól van, megvan mindene. Mi mást is írhatott volna?

1942 nyarán minden megváltozott, amikor két rövid hét alatt átszállították őket Erdélyből a Don folyóig. Az ő egyszerű paraszti esze nehezen fogta fel azt a távolságot, ami fizikailag az otthona és az új állomáshelye között volt. Még nehezebben fogta fel azt a távolságot, ami az otthoni élete és a háború most már szemmel látható borzalmai között tátongott. Erdélytől Sztorozsevoje-ig akárhányszor kinézett az őket szállító vasúti vagon ablakán, úgy érezte, a pokol egyre mélyebb bugyrai felé haladnak. A házak többsége romokban állt, utak mellé döntött vagy vonszolt autóroncsok, kilőtt harckocsik mellett haladtak el. Minden messzire bűzlő romlás szagot árasztott. A szántóföldeken gabonatáblák helyett bombatölcsérek éktelenkedtek, mint betegségből fakadó csúf ragyák az egykor szép arcon, amik fájtak is, égtek is, viszkettek is. A vagonban együtt utazott a lovakkal, akik szintén megérezték a veszélyt, a romlást, szűkülő orrlyukukon szívták be a pusztulás levegőjét.

- Tóth honvéd! Jól jegyezze meg, amit most mondok! – adta ki a parancsot Kemecsey főhadnagy ütegparancsnok, mikor megérkeztek a Don folyóhoz. Magának itt nem az lesz a dolga, hogy a csatatéren megnyerje ezt az istenverte háborút! A maga dolga az, hogy vigyázzon a lovakra, mert ha a lovakat elveszítjük, elveszítjük a háborút is. Megértette?
- Igenis főhadnagy úr, megértettem! – csapta össze a bokáját.

Közeledett a karácsony, és tudták, hogy ha az oroszok megindítják a támadást, úgy fújják el őket, mint a gyertya lángját. Kevesen voltak, felszerelésük, fegyverzetük elégtelen, étel nélkül, rongyokban védekeztek az embert próbáló orosz téli fagyban, igyekeztek tartani a parancsot: „Kitartani mindenáron az utolsó emberig!” A hadseregcsoport nem tudott elegendő mennyiségű takarmányt szállítani, ezért már szeptember végén a lóállomány nagy részét ló teleltető állomásokra vonták vissza a front mögé 150–200 km-re. Ember teleltető állomás nem volt. Alig-alig kaptak fűtőanyagot, fegyvert, lőszert, szakadozott az ember és élelmiszer utánpótlás. Azt a keveset, amihez jutottak, a megmaradt lovakkal ő és János barátja két rozzant szekéren hordták szét a végtelenül elcsigázott, mélységi támogatás nélküli vékony arcvonal halálraítélt katonáihoz. Ma azonban társa lovai a találkozóhelyükön kapargatták patáikkal a fagyos havat ehető növényt keresve. Kocsisuk a bakon élettelenül feküdt, egy repesz roncsolta szét a testét. Hozzákötötte János kocsiját az övéhez, így indultak el, de fedezékbe kellett húzódniuk, mert az oroszok megint megkezdték az ágyúzást.

Ott feküdt egy sekély árokban arccal a fagyos hóban, együtt lélegzett a lovakkal. Várta, hogy vége legyen az éjszakai eget színesre festő ágyú és aknatűznek. Nem ért vissza időben az üteghez, ami a faluban ásta be magát. Annyira fázott, hogy a halálfélelme is megfagyott benne. Képtelen volt érezni. Ruhája már alig védte a lesoványodott testét. A legmelegebb ruhadarabja az édesanyja által kötött szvetter volt, amit még tavaly, Erdélybe küldött neki a család egy szabadságáról visszatérő csornai katonatársával. Ezt egyik tábori levelében kérte, mert fázott az erdélyi hegyekben a kora tavaszi fagyos reggeleken. Akkor még el sem tudta képzelni, hogy lehet mínusz 40 fok hideg is, és mit tesz az egy alultáplált ember testével. Kabátja belső zsebében ott lapult egy tábori levelezőlap, amit még fel kellett adnia. A levelezőlap fejlécén ez állt: „A magyar élet ára a szovjet halála!” Alatta az ellenőrző és engedélyező parancsnok pecsétjének és aláírásának a helye. Feladó: Tóth István honvéd. Tábori posta száma 217/68. A levelezőlapon ezt írta: „Kedves Szüleim! Sajnos, hogy az ünnepeket ilyen távol kell most tölteni, de remélem, hogy az Isten meg engedi érni, hogy a jövő Karácsonyi ünnepeket köztük tölthetem.” Ez a tábori levelezőlap még hazajutott. A család ezután már csak ennyi hírt kapott: „Háborúban eltűnt”.

Tóth P István a nagybátyám volt, édesanyám bátyja. Birtokomban vannak az általa a frontról küldött tábori levelezőlapok. A történet valóságalapját csak ezek a levelezőlapok adják, illetve a családi legendáriumnak az a része, hogy szerette a lovakat, és a hadseregben is az ágyúkat vontató lovak gondozására osztották be. Minden más fikció. Semmit nem tudunk, akár így is történhetett volna. Tóth P István neve szerepel a második világháború csornai áldozatainak emléktábláján.
Ez a történet olvasható a pappirok.hu weboldalamon más novellák mellett. Megjelent a Felhő Café kiadó karácsonyi mellékletében is.